_____________________________________
- Romániai és magyarországi magánszemélyek 2013-ban polgári kezdeményezést indítottak az uniós kohéziós politika átalakítására azért, hogy e politika jobban biztosíthassa a nemzeti kisebbségi régiók fejlődését és kulturális egyediségük fennmaradását. A Bizottság azonban elutasította a kezdeményezési javaslatot, mivel véleménye szerint az nem tartozott a hatáskörébe.
- A polgári kezdeményezés előterjesztői az Európai Unió Bíróságán támadták meg a Bizottság elutasító határozatát. A perbe Szlovákia, Magyarország, Görögország és Románia is bekapcsolódott. A 2016. május 10-én (T-529/13. sz ügy) megszületett ítéletében a Bíróság helybenhagyta a Bizottság döntését.
- A kevés publicitást kapott ítélet újfent felveti az Európai Unió és a kisebbségvédelem kapcsolatának problémáit.
Izsák Balázs-Árpád és Dabis Attila más személyekkel együtt 2013-ban polgári kezdeményezésre irányuló javaslatot nyújtottak be az uniós kohéziós politika megreformálásáról. E javaslat lényegében a nemzeti kisebbségek regionális szintű védelmét kívánta megerősíteni az Európai Unió kohéziós politikáját felhasználva. Célul tűzte ki a nemzeti kisebbségi régiók fogalmának uniós meghatározását és azok név szerinti felsorolását, amelyek a statisztikai régiókhoz (NUTS) hasonlóan hozzáférhetnének az uniós kohéziós politika forrásaihoz. A javaslat érvelése szerint a környezetüktől etnikai, kulturális, vallási vagy nyelvi jellemzőiben eltérő közösségek által lakott régiók - amelyek nem is rendelkeznek feltétlenül egységes közigazatási szervezettel, de autonóm státusz iránti igényüket kinyílvánították - számára a kohéziós politika elérni kívánt céljai (gazdasági lemaradás felszámolása, gazdasági, társadalmi és területi kohézió) akkor teljesülhetnek, ha sajátosságaik fennmaradnak, nem pedig akkor, ha az őket megillető kohéziós forrásokat a nemzeti igazgatási hatóságok kisebbségellenes politikájának finanszírozására fordítják.
A polgári kezdeményezési javaslatot természetesen nem lehet a romániai regionális politikától és az autonómia-vitától elvonatkoztatva vizsgálni. Mint ismert, a román társadalom és politikai elit lényegében egyöntetűen elutasítja a magyar kisebbség számos szervezete által kifejezett, területi autonómia iránti igényét. Az intézményesített autonómián túl azonban a magyar kisebbség számára más lehetőségek is rendelkezésre állnak a nagyobb területi önállósághoz. Ilyen például a román regionális politika reformja: a magyar kisebbség fontos célja lett, hogy a mai értelemben vett Székelyföldet alkotó három megye (Maros, Hargita, Kovászna) önálló NUTS-2 régiót alkosson. Jelenleg az említett három megye Fehér, Brassó és Szeben megyékkel alkotja a központi (Centru) régiót. Egy magyar többségű régió valóban növelhetné a magyar kisebbség érdekérvényesítő képességét és gazdasági önállóságát, azonban annak létét egyáltalán nem lehetne egy autonóm státuszhoz hasonlítani. A régiók a román közigazgatásban betöltött szerepe jobbára a megfelelő uniós források lehívására és statisztikák készítésére korlátozódik, bár ezen egy elbukott 2013-as alkotmánymódosítási kezdeményezés változtatott volna. (A kormánypártok által összeállított tervezetet az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek nyilvánította.)
A polgári kezdeményezés egyértelmű célja a romániai magyarság számára kedvező regionális szerkezet az Európai Unió segítségével történő kialakítása volt. Ehhez a közösségi kohéziós politikát használta fel, amelynek céljai azonban explicit módon nem tartalmazzák a kisebbségek védelmét. Emiatt a Bizottság elutasította kezdeményezés nyilvántartásba vételét, arra hivatkozva, hogy az a Szeződésekben foglalt hatáskörén kívül esik.
A kezdeményezők az Európai Unió Biróságán támadták meg a döntést. A perbe beavatkozó félként részt vett Magyarország a felperesek, valamint Szlovákia, Románia és Görögország az alperes Bizottság oldalán. A Bíróság Kovászna megye, a Bretagne réunie és a szlovákiai Debrőd község beavatkozási kérelmét visszautasította. Tagadhatatlan, hogy ez az eljárás nyilvánvalóan többről szólt egy ismeretlen polgári kezdeményezésnél. (Zárójelben: a polgári kezdeményezések ezidáig igen minimális hatást értek el. Három sikeres kezdeményezést (Stop vivisection, Egy közölünk, A Víz és a szennyvízhálózat emberi jog! A Víz egy nyilvános jó, nem árucikk!) vizsgált eddig meg a Bizottság, de az eredmény csupán három közlemény lett.) A per valójában az EU kisebbségvédelemi szerepéről mondott ítéletet.
A felperesek elfogadhatósági és érdemi érvei a következők voltak: a Bizottság a kezdeményezés elutasításakor visszaélt hatáskörével és megsértette a megfelelő ügyintézés elvét; a Bizottság rosszul értelmezte a Szerződések és a polgári kezdeményezésekre vonatkozó 211/2011 rendelet releváns cikkeit. A Bíróság azonban a 2016. május 10-én kihírdetett ítéletében a felperesek valamennyi érvét visszautasította, helybenhagyva a Bizottság elutasító határozatát.
A Bíróság érvelésében kifejtette, hogy a Szerződésekben foglaltak szerint a kohéziós politika céljaiba nem lehet beleérteni a nemzeti kisebbségek megkülönböztetett védelmét, mégha az csupán a regionális egyenlőtlenségek felszámolása érdekében történne is. Bár az EUSZ 2. és 3. cikkében rögzített alapvető értékek és a kötelező érvényű Alapjogi Charta is tartalmazzák a kisebbségekhez tartozó személyek jogainak biztosítását, ezeket a megosztott hatásköröknek megfelelően inkább a tagállamoknak kell biztosítaniuk, saját belátásuk szerint. Az EUSZ 4. cikk (2) bekezdés szerint az Unió tiszteletben kell tartania a tagállamok politikai és alkotmányos berendezkedését, ideértve a regionális és helyi önkormányzatokat is.
A konzervatív érvelés nem meglepő. Az Európai Unió még mindig elsősorban szuverén államok önkéntes alapú, döntően gazdasági jellegű együttműködése. A nemzeti kisebbségek kollektív jogai – lehetnek bármennyire is megalapozottak – pedig a nemzetközi jog fekete bárányai voltak és maradtak, hiszen veszélyeztethetik az államok területi épségét és szuverenitását. A napjainkban sem kielégítően rendezett közép-európai kisebbségi kérdésekkel az EU nem is kívánt foglalkozni, arra hivatkozva, hogy az a tagállamok belügye, amíg nem áll fenn a kisebbségek egyértelmű diszkriminációja.
Miért érzünk mégis ellentmondást? A tagállamok szabadon alakíthatják belső demokratikus felépítésüket, akár olyan intézkedéseket hozva, amelyek bár nem sértik a kisebbségek nemzetközi és nemzeti szinten rögzített jogait, de elősegítik asszimilációjukat. Ez megnyilvánulhat az állam területi beosztásában, politikai rendszerében, közoktatásában stb. Mindeközben az EU bővítésétől sokan Magyarországon és a régióban éppen az ilyen lépések megszűnését várták.
Az Európai Unió maga azonban nem tudja megoldani a tagállamok nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos problémáit, hacsak nem veszi át teljes egészében a tagállamok szuverenitását, önkényesen módosítva határaikat és belső felépítésüket. Ez valószínűleg ugyanannyi problémát generálna, mint amennyit megoldana. Jelenleg az európai integráció mégis számos módon segíti elő a nemzeti kisebbségek fennmaradását: felszámolja a belső határokat, területi támogatást nyújt az elmaradott régióknak, és fórumot biztosít az érdekérvényesítéshez.
Az EU valóban nem csodaszer a nemzeti kisebbségek problémáira és nem várható, hogy a közeljövőben nagyobb erőfeszítéseket tenne támogatásukra. A legjelentősebb szecessziós és autonómia törekvésekben az európai integráció igyekszik semleges álláspontot képviselni, de mindenekelőtt a status quo-t támogatja. A megoldást tehát valóban a tagállamok ésszerű és méltányos kisebbségpolitikájától kell várni.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.