_____________________________________
- A Bíróság téves jogalapválasztás miatt megsemmisíti a feltételes hozzáférésen alapuló vagy abból álló szolgáltatások jogi védelméről szóló európai egyezmény aláírása tárgyában 2011. november 29-én kelt Tanács 2011/853/EU határozatot.
- A Bíróság utal az állandó ítélkezési gyakorlatra, miszerint ha az érintett aktus két célkitűzést is magában foglal, és ezek közül az egyik elsődlegesnek vagy túlnyomó súlyúnak, a másik célkitűzés viszont csak járulékos jellegűnek tekinthető, az aktus jogalapját az elsődleges célkitűzés szerint kell meghatározni.
- A Bíróság a C-414/11. sz. Daiichi Sankyo és Sanofi Aventis Deutschland ügyben kifejtett álláspontját megerősíti, ennek értelmében önmagában a közös kereskedelempolitika elsődleges jogalapként történő alátámasztásához nem elegendő, hogy az érintett aktusnak pusztán kihatása legyen a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokra, hanem annak kifejezetten érintenie kell a nemzetközi kereskedelmet. Az aktus célja e kapcsolatok előmozdítása, elősegítése vagy szabályozása kell legyen, erre közvetlen és azonnali hatást kell gyakorolnia, vagyis az érintett területnek különös kapcsolatot („specific link”) kell mutatnia a nemzetközi kereskedelmi forgalommal.
- Megállapítható volt, hogy az Egyezménnyel elérni kívánt célkitűzés különös kapcsolatot mutat az Egyezmény tárgyát képező szolgáltatások nemzetközi kereskedelmi forgalmával, elsődleges szempontként ez alapozza meg a kérdéses határozatnak a közös kereskedelempolitika hatáskörével összefüggő jogalapját. A belső piacra történő ezzel párhuzamos hivatkozás tehát téves jogalapválasztást jelent.
Az Európai Bíróság Nagytanácsának ítélete a közös kereskedelempolitika terjedelmét érintő, több évtizedre visszanyúló vita újabb felvonását zárta le, tovább pontosítva ezáltal az uniós szakpolitika hatásköri terjedelmét. Az EU Bíróságnak lényegében arról kellett döntenie, hogy egy audiovizuális szolgáltatásokat érintő nemzetközi egyezményt az Európai Unió a közös kereskedelempolitika hatásköri alapjára támaszkodva [EUMSZ 207. Cikk (4) bekezdés], vagy belső piaci hatáskörében eljárva [EUMSZ 114. cikk] kötheti-e meg. E pusztán technikainak látszó kérdésre adott válasz a tagállami mozgástér szempontjából is lényeges volt, amennyiben ugyanis az Unió hatásköre kizárólagosnak [EUMSZ 2. Cikk (1) bekezdés] tekinthető, az Unió az egyezményt önállóan megkötheti, ha viszont a kizárólagos hatáskör nem állapítható meg, nemzetközi kötelezettség csak a tagállamokkal közösen – vegyes szerződésként – vállalható.
A jogvita hátterében a feltételes hozzáférésen alapuló vagy abból álló szolgáltatások jogi védelméről szóló európai egyezmény [HL 2011. L 336., 2. o.; a továbbiakban: Egyezmény] állt, amelyet az Európa Tanács keretében dolgozták ki. Az Egyezmény alapvető célja, hogy megakadályozza az egyes feltételes hozzáférésen alapuló audiovizuális szolgáltatásokhoz való jogosulatlan, „kalóz” hozzáférést (pl. fizetős televízió- és rádióadások esetében); az ezt biztosító eszközök (pl. dekóderek) előállítását, gyártását, forgalmazását megtiltsa; valamint ezzel összefüggésben az alkalmazandó szankciókat meghatározza. Az Európai Bizottság 2010-ben tanácsi határozat tervezetét terjesztette elő, melyben az Egyezmény Unió részéről történő aláírását javasolta [COM (2010) 753 végleges]. Jogalapként a közös kereskedelempolitika kizárólagos hatáskörét jelölte meg, illetve egyben utalt az EUMSZ 218. cikk (5) bekezdése szerint szerződéskötési eljárásra. A Tanács 2011. november 29-én kelt 2011/853/EU határozata [HL L 336., 1. o.] a jogalap tekintetében végül eltért a bizottsági javaslattól, ugyanis a közös kereskedelempolitika mellett jogalapként a belső piaci hatáskört is megjelölte. Ennek nyomán az Európai Bizottság az EU Bírósághoz fordult és keresetében kérte a 2011/853/EU tanácsi határozat megsemmisítését arra hivatkozással, hogy a kérdéses egyezményt az Unió önállóan, a közös kereskedelempolitika kizárólagos hatásköre alapján megkötheti. A felperes Európai Bizottság mellett az Európai Parlament beavatkozói minőségben bocsátkozott perbe. A határozat semmisségét alátámasztandó a Bizottság érvelésében arra utalt, hogy az Egyezmény fő törekvése a felek közötti kereskedelmi kapcsolatok elősegítése, és nem az Unió belső piacának működését érintő célkitűzés volt, ezáltal a Tanács kettős – belső piaci hatáskört is magában foglaló – jogalap-megjelölése téves. Következésképpen a Bizottság arra utalt, hogy a Tanács megsértette az Unió kizárólagos külső hatáskörének elvét. Az alperes Tanács ellenben vitatta, hogy az Egyezményt a közös kereskedelempolitika hatáskörére támaszkodva, azt egyedüli jogalapként megjelölve lehetne elfogadni, és kérte a kereset elutasítását. A Tanács alapvetően arra hivatkozott, hogy az Egyezmény célja túlnyomórészt a részes államok szabályainak közelítése volt, és ennek megfelelően azok a hatások, amelyekkel az Egyezmény esetleg az Unió és a többi szerződő fél közötti kereskedelmi kapcsolatokra nézve járhat, csupán közvetettnek és másodlagosnak tekinthetők. A tanácsi álláspontot a Francia Köztársaság, a Holland Királyság, a Lengyel Köztársaság, a Svéd Királyság, valamint az Egyesült Királyság beavatkozóként támogatta. Előzőek alapján látható tehát, hogy csak a megtámadott aktus anyagi jogi jogalapja volt vitás, az eljárási szabályok tekintetében [EUMSZ 218. cikk] a Felek között nézetletérés állt fenn. Az ügyben Juliane Kokott főtanácsnok 2013. Június 27-én ismertette indítványát, melyben a határozat semmisségének megállapítását javasolta.
Az EU Bíróság érvelése a jogalap megválasztásának általános elvéből indult ki, amelyet ezt követően a közös kereskedelempolitika kontextusában értelmezett, majd az Unió közös kereskedelempolitikai hatáskörét az Egyezmény célkitűzéseivel és tárgykörével vetette össze. Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében az uniós jogi aktusok jogalapját olyan objektív jellegű szempontok szerint kell megválasztani, amelyek alkalmasak arra, hogy bírósági felülvizsgálat tárgyát képezzék. Ilyen szempontnak számít többek között a jogi aktus célja és tartalma. A korábbi bírósági gyakorlat szintén egységes abban a tekintetben, hogy ha az érintett aktus két célkitűzést is magában foglal, és ezek közül az egyik elsődlegesnek vagy túlnyomó súlyúnak, a másik célkitűzés viszont csak járulékos jellegűnek tekinthető, az aktus jogalapját az elsődleges célkitűzés szerint kell meghatározni. Ezzel összefüggésben az Európai Bíróság a C-414/11. sz. Daiichi Sankyo és Sanofi Aventis Deutschland [még nem közölt] ügyben kifejtett értelmezésével összhangban utalt arra, hogy az EUMSZ 207. cikk (1) bekezdése alapján a közös kereskedelempolitika „az Unió külső tevékenységének” keretébe tartozik, és az a harmadik államokkal fennálló kereskedelmi kapcsolatokra, vagyis nem a belső piacon belüli kereskedelmi kapcsolatokra vonatkozik. Önmagában azonban a jogalap megállapításához nem elegendő, ha az érintett aktusnak pusztán kihatása legyen a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokra, a közös kereskedelempolitika jogalapjának alátámasztásához szükséges továbbá, hogy az uniós jogi aktus kifejezetten érintse a nemzetközi kereskedelmi kapcsolatokat. Ennek folytán az aktus célja e kapcsolatok előmozdítása, elősegítése vagy szabályozása kell legyen, erre közvetlen és azonnali hatást kell gyakorolnia, más szóval – analógiaként alkalmazva a Bíróság által a C-414/11. sz. Daiichi Sankyo és Sanofi Aventis Deutschland ügyben kifejtetteket – az érintett területnek különös kapcsolatot („specific link”) kell mutatnia a nemzetközi kereskedelmi forgalommal. A Bíróság megállapította, hogy az Egyezménnyel elérni kívánt célkitűzés különös kapcsolatot mutat az Egyezmény tárgyát képező szolgáltatások nemzetközi kereskedelmi forgalmával, ennélfogva ez tekintendő elsődleges szempontnak, és ez alapozza meg a kérdéses határozatnak a közös kereskedelempolitika hatáskörével összefüggő jogalapját. Lényegében tehát a Bíróság a Bizottság álláspontjával és Kokott főtanácsnok indítványával egyező következtetésre jutott, mely szerint az Egyezmény elfogadásának anyagi jogi jogalapja önmagában az EUMSZ 207. cikk (4) bekezdése által határozandó meg, és eljárási szempontból az EUMSZ 218. cikk (5) bekezdése szerint köthető meg. Az Egyezmény Unió nevében történő aláírása tehát az EUMSZ 3. cikk (1) bekezdésének e) pontja értelmében kizárólagos hatáskörbe tartozó kérdés, ebből kifolyólag a Bíróság a kérdéses határozatot megsemmisítette. Jogbiztonsági megfontolások miatt azonban a határozat joghatásait fenntartotta mindaddig, amíg a Tanács – legfeljebb hat hónapon belül – újabb határozatot nem fogad el.
Elvi jelentőségét tekintve tehát a Bíróság döntése mindenek előtt hozzájárulást jelent a belső piaci kompetenciák és a közös kereskedelempolitika pontosabb elhatárolásához. Az eset is jól példázza azonban, hogy a két szabályozási terület szükségszerűen hat egymásra, így teljes mértékben nem választhatók el egymástól. Ennélfogva a közös kereskedelempolitika kizárólagos hatáskörébe tartozó uniós aktusok is közvetten kapcsolatban állhatnak belső piaci szempontokkal, azonban ez önmagában még nem teszi szükségessé a belső piaccal összefüggő jogalap megjelölését. Érdekes ebben a tekintetben a Tanács érvelésének azon eleme, mely szerint az Egyezmény értelmében jogellenesnek tekinthető eszközök Unióba irányuló importforgalmánál nem a nemzetközi kereskedelmi aspektus, hanem az a döntő, hogy az importtilalom végső soron a belső piacot, és az ott jelenlévő szolgáltatókat kívánja megvédeni. A Bíróság ezt az érvet elutasította, és utalt arra, hogy az importtilalom éppenséggel, hogy az Unió globális érdekeit szolgálta. Más szóval a közös kereskedelempolitikán keresztül a belső piac szempontjai is globális kontextusba kerülhetnek, ez végeredményben a közös kereskedelempolitika lényeges funkciója is egyben. A közös kereskedelempolitika klasszikus eszközei, pl. a dömpingellenes vagy a támogatott importtal szembeni eljárás is illusztrációul szolgálhat ezen érvhez, hiszen ezekben az eljárásokban a tényállási elemként megjelenő uniós érdekvizsgálat, vagy az uniós iparágazatot ért sérelem vizsgálata is ugyanerre a helyzetre utal: bizonyos belső piaci szempontok helyeződnek nemzetközi – vagy a Bíróság előbbi terminológiája szerint globális – kereskedelmi kontextusba.
Másrészt a vizsgált jogeset rávilágít arra is, hogy a közös kereskedelempolitika leglényegibb problémái elsősorban hatásköri kérdésként ragadhatók meg. Ennek oka az Unió speciális hatáskör-gyakorlási mechanizmusában, valamint az uniós és a tagállami hatáskörök elválasztásának sajátosságaiban keresendő. Habár ebben a tekintetben a Lisszaboni Szerződés előrelépett és részben a hatáskörök elválasztása megvalósult, az EUMSZ általános szabályai csak a hatásköri probléma általános és elméleti – ti. kategória-szintű – kérdését válaszolják meg. Az EUMSZ 3. cikk (1) bekezdése tehát önmagában csak azt jelzi, hogy a közös kereskedelempolitika kizárólagos uniós kompetenciába tartozó szakpolitika. A tagállamok oldaláról nézve azonban – a saját szuverenitási megfontolásaik alapján – a legégetőbb kérdés nem a közös kereskedelempolitika kizárólagos hatásköri jellege, hanem az adott szakpolitika tárgyi hatálya, vagyis az, hogy egy konkrét szabályozási tárgykör, pl. a jogesetben szereplő szolgáltatási ágazat beletartozik-e a közös kereskedelempolitika fogalmába. A Lisszaboni Szerződés tehát a hatásköri vitákat semmiképpen nem zárja le a jövőre nézve, így biztosra vehető, hogy az EUMSZ 207. cikk, mint jogalap terjedelme továbbra is számos értelmezési kérdést fog felvetni.
Az írás a szerző véleményét tartalmazza és semmiképp nem értelmezhető az MTA TK hivatalos állásfoglalásaként.